Giosetta Fioroni olasz pop-art művésznek hihetetlenül sokáig kellett várnia a nemzetközi elismerésre – de most, a nyolcvanas éveiben végre kijutott neki belőle. Ebben az évtizedben volt az első önálló kiállítása Londonban és New Yorkban (a Partners & Mucciaccia, illetve a Drawing Centerben). A moszkvai Modern Művészetek Múzeumában nemrég ért véget az 1960-as években készült munkáiból rendezett, nagyszabású kiállítás. Fioroni még a Valentino divatháztól is felkérést kapott, hogy működjön közre a 2014-es őszi kollekció elkészítésében.
Műveinek ára is az egekbe szökött. Alkotásainak tulajdonosai egészen a közelmúltig nem adták el a munkáit, mert nem volt rá piac. 2014-ben még 10 ezer font volt a legmagasabb ár, amennyiért egy műve elkelt. 2017 áprilisában, a Christie's milánói árverésén Interno familiare című festménye már 74 ezer fontért talált vevőre.
De ki is volt valójában Giosetta Fioroni? Miért jelentős, amit alkotott? És miután a 20. században oly hosszú időn át mellőzték, miért került a 21. században egyszeriben az érdeklődés középpontjába?

Fioroni 1932-ben született Rómában, művész szülők gyermekeként (apja szobrász, édesanyja festő volt), és az 1960-as években vált híressé a „Piazza del Popolo iskola” követőjeként, amely lényegében Olaszország válasza volt a pop art irányzatra. Egyedüli női tagja volt a csoportnak, amelynek tagjai között ott találjuk Mario Schifanót, Tano Festát, Mimmo Rotellát és Franco Angelit is (az iskola nevét a római térről kapta, amelynek kávézóiban a tagok rendszeresen összegyűltek).
Eltekintve attól, hogy Schifano egyes művein felhasználta a Coca-Cola logóját, az olasz pop-art művészek amerikai társaiktól eltérően nem annyira a mindennapi fogyasztási cikkekből merítették témáikat, hanem kifejezetten olasz kulturális utalásokból.
Festa például kiapadhatatlan ihletforrásra lelt Michelangelónak a Sixtus-kápolna mennyezetén látható, Az ember teremtése című jelenetében. Eközben 1965-ös Részlet a Vénusz születéséből című képén Fioroni – a névadó istennő arcának közeli ábrázolásával – egyfajta skizofrén megközelítésben értelmezte át Botticelli remekművét.

A mű az Intesa Sanpaolo modern és kortárs olasz művészeti gyűjteményének részét képezi, és szerepel a 101/900 című új kiadványban is, amely a bank 101 legjobb 20. századi művét tartalmazza.

Olaszként Festa és Fioroni számára a reneszánsz ikonográfia épp olyan ismerős volt, mint az amerikaiaknak a Campbell levesesdoboz (Andy Warhol talán leghíresebb pop-art művének ihletője).
A másik lényeges különbség az volt, hogy míg az Egyesült Államokban a pop-art művészek gépi technikákat alkalmaztak, mint például a szitanyomás, addig az olaszok jobbára ragaszkodtak a kézzel készült alkotásokhoz. Ami Fioronit illeti, szívesen alkotott monokróm képeket, és híres az ezüst zománcfesték használatáról.
Ez kísérteties hangulatot, vagy ahogy ő maga fogalmazott, „álomszerű lüktetést” kölcsönzött művészetének – témái olyanok, mint egy messziről felbukkanó emlék, amely mintha bármelyik pillanatban újra eltűnhetne. Szokása volt művein csupán ceruzával odabiggyesztett, szerény jelzéseket hagyni, ami szintén a mulandóság érzését hangsúlyozta.
Ha már a mulandóságnál tartunk, Fioroniról – bár továbbra is alkotott – az 1970-es években egyre inkább elterelődött a közfigyelem. Addigra az olasz művészet továbblépett: a pop-art helyett már az Arte Povera mozgalommal azonosították.

Ami Fioroni látványos visszatérését illeti ebben az évtizedben – a művész olyan szintű nemzetközi elismerést kap, amilyet még fénykorában, a hatvanas években sem –, ez részben annak tudható be, hogy a legtöbb háború utáni olasz műalkotás ára ugrásszerű emelkedésnek indult az utóbbi időben. A kritikusok által régóta nagyra tartott munkásság némi késéssel a gyűjtők érdeklődését is felkeltette.
Különösen a pop-artnál egyre inkább elfogadottá válik az a nézet, hogy nemzetközi hatású mozgalomról beszélhetünk (nem pedig szinte kizárólag amerikairól, ahogyan azt korábban állították), amelynek egyik legélénkebb központja Olaszországban alakult ki. 2016-ban Mimmo Rotella lett az első olasz pop-art művész, akinek egy műve árverésen átlépte az egymillió fontos (és az egymillió eurós) álomhatárt. A Piazza del Popolo iskola egyedüli női képviselőjeként Fioroni az elkövetkező években gyaníthatóan még nagyobb népszerűségre tehet szert.

És akkor ott vannak az alanyai. Leggyakrabban színésznők vagy női modellek voltak, akiknek Fioroni arculatát divat- és életmódmagazinokból alakította át. Manapság sikerül nosztalgiát kelteniük a divat és a film dicsőséges, letűnt korszaka – a hatvanas évek – iránt, amikor a sztárok megőrizték a csábító, rejtélyes szépséget a dús szempillák és a drámai szemhéjfesték mögött.

Fioroni azonban azzal, hogy alanyai arcára koncentrált, és keveset ragadt meg a ruházatból vagy a háttérből, arról is gondoskodott, hogy azt sugározzák, amit éteri és időtlen szépségnek nevezhetünk. Nehéz elképzelni, hogy valaha is kimennek a divatból.